Idézet (Trixx @ 2010.01. 06. - 20:47:05)
Oké, addig eddzem, hogy utána jó sokáig tartson!
ámen
amíg elleszek, olvasgass:
Rush
Szürke falak, letisztult, modern formák között fázom a szobámban. Lassan, belülről kifelé forrósodom át, ahogy érzem, hogy közeledsz. A jól ismert dobütések mintha bőrömön csattannának, vörös nyomot hagynak ostorcsapásaik, a végén már sírva könyörgöm a kegyelemért. Hiába. Ide-oda nyekken a fejem, ahogy kétoldalról, egész kimelegedve, váltott kézzel pofozol kegyetlenül.
Martyr
Nem vagyok már ura az izmaimnak. Mint a danse macabre, teljesítenem kell, hogy túléljem, vagy még jobb: végre belehaljak. Észrevétlen pofátlan gúnnyal fokozódik az iram, vágta ez.
Only When I Lose Myself
Csak mozgásirányokkal leírható. Hullámmozgás, vagy spirál. Ahogy emel egyre feljebb és feljebb hullámozva hosszanti és vízszintes irányban és körkörösen is, de felfelé. Mint egy víz alatt járt rumba vagy tangó, hirtelenből gyengédbe váltó szenvedéllyel, nagy ívekkel. Körben forog minden érzékem és hullámzik ritmikusan, időnként a cirógató ujjak karmaikat belémeresztve markolnak belém. Mint egy klasszikus aktus, ismét, újra, ezzel az ambivalenciájával: íveléses hullámlovaglásba bele-belereszelő döfések. Bemozdítja ennek a vörös belső világ minden függönyét, bársony mögül a fény, ahogy átdereng, fényt gyújt belül, belülre költözünk. Belül, bennem keringünk tovább, csillámszemcsék szállongnak körül. S a tremolós zihálás.
When The Body Speaks
Lila-kék gyöngédségek. Csendesség. Puha szőrme-tapintású szerelem. Reménytelen önmegadás, önátadás. Csendesség. Halk lüktetések, az elkerülhetetlen felismerése, a végtelen végzet pulzálása ezekben a halk kis pendülésekben, míg a basszus a csigolyák domborzatán tapogat végig dombtól a völgybe le újra. A belesímogató vonók a hátrahajló, nyakak, az ívbe feszülő gerincek maguk. Minden. Olyan. Nagyon. Sokáig. Remeg. Tovább. A. Csendben.