5 év 10 hónap 16 nap
Ennyi ideig adatott meg, hogy Sláger Rádiós legyek.
Tegnap napközben még ezerrel válaszolgattam a mail-ekre, mindenki kereste a megoldást, és úgy volt, hogy talán már a hétvégén elindulhatunk egy másik frekvencián. Kora délután beszéltük Gergővel, hogy épp mi van, és mondta, hogy alakul a dolog.
Aztán egy óra múlva hívott, hogy most volt egy nagy értekezlet, amikor bejelentették, hogy kész, vége, ennyi volt.
Valami végtelen űr lett bennem.
Egyetlen percig sem haragudtam a tulajdonosainkra, akik úgy döntöttek, elég volt... – a döntés indoklását biztos olvastad a honlapunk legelején.
Csak nem tudtam felfogni. Talán még most sem.
Arra gondoltam, nem megyek sehova, de aztán rájöttem, minden jobb, mint itthon ülni, felhívtam a barátnőmet (akinek a kisugárzása, energiáira olyan jók, hogy már maga a jelenléte is megnyugtat), hogy menjünk a koncertre. Gaba mondta, hogy ő is ki van, neki is szüksége van rám, majd egymásba kapaszkodunk...
A csarnok felé sétálva a párás, ködös időben eszembe jutott a pár nappal ez előtti gondolatom.
Nem tudtam azt kérni az Égiektől, hogy jöjjön össze a dolog, amit tervezünk. Mert akármelyik verzió is jött volna össze, azok, akik ott dolgoznak, elvesztették volna a munkájukat. Mondtam, 'legyen, ahogy akarod, ahogy Lennie kell'
A bejárat előtt elmosolyogtam... milyen jó, hogy ott, a másik rádiónál, ahol régi kollégáink, ismerőseink, barátaink is dolgoznak, most fellélegezhetnek az emberek...
Így kellett Lennie.
Az ember, ha fél, ha kétségbeesett, mindig Jeleket keres.
Jelet láttam szerdán abban, hogy találtam (valami csoda folytán) a rádió előtt ingyenes parkolót... Valamelyik nap abban, hogy egy hatalmas plakáton a Rio de Janeiro-i kitárt karú Jézus szobrot láttam (annyira gyönyörű... a CSI Miami hetedik évadának első öt percét vagy húszszor néztem végig, mert abban egy helikopterrel körözve mutatják a tájat, na meg Horatio Cane-t, és bár David Caruso ott nem szólal meg azon a tengermély hangján, számomra lenyűgöző az egész...)
Nos, a jelek tényleg Jelek... csak éppen nem biztos, hogy azt Jelzik, amit szeretnénk, ami könnyebbséget adna, mert hosszú távon nem biztos, hogy az a legjobb a számunkra... És ezt nagyon nehéz néha elfogadni...
Míg hallgattam Deák Bill Gyula énekét, időnként eleredtek a könnyeim, és elkezdtek bennem szitálni a dolgok...
Mert délután az első gondolatom az volt, hogy hát érdemes 'jónak', lojálisnak, hűségesnek lenni? Érdemes teljes szíveddel, lelkeddel, szereteteddel csinálni valamit?
Úgy éreztem, cserbenhagytuk az embereket, akiktől (főleg az elmúlt hetekben) oly sokat kaptunk...
Aztán rájöttem, hogy nem így van.
Mi, akik végig, az utolsó percig hittel, szeretettel kitartottunk, lojálisak voltunk a hallgatóinkhoz, a céghez, ami az elmúlt években oly sokat (anyagi, erkölcsi biztonságot adott nekünk), egymáshoz, és talán nem utolsó sorban önmagunkhoz...
És még ha ez most nem is tűnik 'kifizetődőnek', jó, hogy így tettünk. Én nem bántam meg, és tudom, a kollégáim többsége sem.
Az, amin mi átmentünk, keveseknek adatik meg.
Az, hogy az ország legprofibb rádiós csapatában dolgozhattunk, az, hogy 'család' voltunk (a szokásos konfliktusokkal, és egymás mellett állásokkal egyetemben), az, hogy szakmailag, emberileg felnőhettünk, az, hogy szeretetük kimutatásáért tízezrek álltak értünk, velünk a szakadó esőben, hogy az első napon, mikor nem lehettünk az éterben százezer ember hallgatott minket online, az a rengeteg Szeretet... ez már mind a miénk...
Koncert után bementem a rádióba, hogy egyedül összeszedhessem a cuccaim, és elköszönhessek a stúdiótól.
Éjjel fél 12-kor nagyon sokan voltak még bent...
Ültünk, beszélgettünk, ironizáltunk, nevettünk, játszottunk, időzítővel fényképezkedtünk, cigiztünk (igen, az utolsó pár hétben bevallom visszaszoktam, de kivételesen ezért sem a család, sem a barátok nem macerálnak - szerintük úgyis leteszem újra, ha eljön az ideje), kajáltunk, és képtelenek voltunk elindulni haza.
Mert akkor fel kell állnunk, és akkor az egyik otthonunkat elhagyjuk, és akkor végleges az egész. Persze, a jövő héten még bemegyünk, rendezni a papír, meg az anyagi dolgokat, de amíg tart az éjszaka, az még az előző naphoz tartozik, amikor még volt rádiónk...
Annyi mindent kéne megköszönnöm annyi mindenkinek...
Zsoltnak, a programigazgatónknak, és Andy-nek, az amerikai 'trénerünknek', hogy sosem kényszerítettek arra, hogy olyat mondjak, vagy tegyek a mikrofon mögött, amivel nem értek egyet. Hogy az évek alatt lassan, türelmesen, néha rugdalva, néha kedvesen segítettek, hogy önmagammá váljak a mikrofon mögött, s ez által az életben is.
A stúdió lassan az én saját 'fészkemmé' vált, és nem tudom, hogy mi lesz velem, de azt már igen, hogy ez az idő rengeteget adott hozzám mind szakmailag, mind emberileg...
Az elmúlt húsz év alatt megerősödött a Hitem az Égiekben, Istenben, Univerzális energiában, nevezed, ahogy akarod.
Ez az 5 év, 10 hónap, 16 nap megtanított Hinni Önmagamban.
Nem tudom, melyik volt a nehezebb menet...
Miközben bóklásztam a folyosókon, egyszer pont akkor mentem el a stúdió előtt, mikor George Michael énekelte - az egyelőre a neten még szóló rádiónkban - a Somebody to love-ot.
Bementem, leültem a 'székembe' a keverőpult mögé, a sötétben csak a monitorok világítottak... felhangosítottam a zenét... lehunytam a szemem... és bár könnyes lett a szemem, elmosolyodtam...
Az ő hangja valahogy mindig is Híd volt... sokan kérdezték, miért szeretem ennyire... talán ezért... mert ha meghallom, nem kell 'meditálni', csak lehunyom a szemem, és Béke lesz bennem... talán mert a legbelsőbb részembe vezet, oda, ahol megvannak a válaszok... Mindenkinek van Egyetemes része... és ha ott vagyunk, nincs félelem, egyedül lét... ott "Minden és Mindenki Egy".
Nyilván a következő napokban, hetekben lesznek még hullámhegyek, völgyek, de a lényem legmélyén, ott, abban a legbelsőbb részemben tudom: Jól van ez így...
Annyi mindent akarok még mondani, de úgysem tudok mindent egy írásba belegyömöszölni.
Kösznöm a kollégáimnak, hogy meghallgatták az életem gondját-baját, örömeit, apró dolgait, s hogy ugyanezeket megosztották velem. Hogy pletykálhattunk egymással, egymásról (mert nálunk sem szentek dolgoztak ám
), az esetek többségében nem bántásból, hanem mert az ember ilyen...
Az 5 év, 10 hónap, 16 nap könyvei, feljegyzései, cd-i, 'anyagai' belefértek két nagy szatyorba – de az érzéseim...
Nem tudom, hogy találkozunk-e még az éterben, fogok-e még blog-olni valahol...
De azt tudom, hogy a közös éjszakáinkból, sokakból, akikkel beszéltem, leveleztem, akinek az sms-ét olvastam, akik megtiszteltek a bizalmukkal, megosztották velem a szeretetüket, életük, szerelmük történetét, míg élek, magammal viszek egy darabkát...
Mikor leültem írni, meggyújtottam egy mécsest...
Köszönet Mindenért...
Maya
2009.11.21.
03.25